Önszabotázs 1. rész

Egyik kedves barátnőmmel beszélgettünk néhány napja, és ő hozta fel a témát: önszabotázs. Azt gondolom, legtöbbünk fiókjában létezik egy lista, még ha a fiók képzeletbeli is, mindazokkal az álmokkal, vágyakkal, célokkal, amiket alapvetően elérhettünk volna, ha. De létezik egy ember, aki megakadályozott abban, hogy ezek a célok megvalósuljanak.

És ez a valaki nem más, mint mi magunk.

Kifogást találni arra, miért nem sportolunk rendszeresen, miért nincs több megtakarításunk, miért nem táplálkozunk egészségesebbek, vagy miért nem vagyunk türelmesebbek a számunkra igazán fontos emberekkel, nos, ez sokszor nagyon egyszerűen és gördülékenyen megy. Nincs időm, fáradt vagyok, a körülmények tehetnek erről és még sorolhatnám a válaszokat, holott valahol legbelül mindannyian tudjuk, az el nem ért és megvalósítatlan célkitűzésekért leggyakrabban mi magunk vagyunk felelősek.

Azért nem történik meg, amit igazán szeretnénk, mert nem teszünk érte, mert szabotáljuk önmagunkat.

Ennek az önszabotázsnak gyakran tudattalan félelmek, alacsony önértékelés vagy negatív hiedelmek állhatnak a hátterében, amelyek olyan viselkedésekhez vezetnek, amelyek akadályozzák a célok elérését.

Azonban nagyon sok olyan eszköz létezik, amik segítenek megtörni az önszabotáló mintákat és előre mozdítják a személyes fejlődést.

Az alábbi írás arra hivatott, összefoglalja azoknak az ismereteknek egy részét, ami az önszabotázs témában fellelhetők, hogy jobban ráláss az önszabotázs mibenlétére, okaira, megjelenésére, és arra, hogy hogyan lehet változtatni ezen, hogyan törd meg a mintákat, és szabadíts fel a benned rejlő potenciált.

„Sokszor mi magunk vagyunk önmagunk legnagyobb gátjai az előre jutásban.”

Sokan tapasztalják, hogy bár határozott céljai vannak és sokszor még nagyobb álmai, még a cselekedetei visszatartják attól, hogy ezeket megvalósítsa. A feladatok gyűlnek, a párkapcsolat sikertelen, gyakran még az előléptetést is elkerülik és ezzel önmaguk fejlődésének lesznek gátjai.

Mit is jelent az önszabotázs

Csakúgy, mint a legtöbb fogalomnak, ennek is több meghatározása van, én az alábbit hoztam magammal.

„Az önszabotázs akkor történik, amikor tudatosan vagy tudattalanul olyan akadályokat állítunk magunk elé, amelyek hátráltatják hosszú távú céljainkat és jóllétünket”. (Gale, 2018) Ezek a minták megrekedéshez vezetnek.

Hosszú éveket élhetünk le úgy, hogy nem is vagyunk tudatában annak, hogy önszabotázst folytatunk, noha környezetünk számára ez sokszor teljesen nyilvánvaló. Olyan, mint egy vakfolt (Johari-ablak), azaz mások látják, érzékelik, mi azonban nem.

Felmerülhet a kérdés, miért akarna a tudatalattink útjába állni a boldogságunknak, boldogulásunknak. Nos, a tudattalan cselekvések sora gyakran abból fakad, hogy védelemül szolgáljon a lehetséges kockázatokkal szemben, még ha ezzel a fejlődést gátolja. Amikor eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy önmagunkat akadályozzuk, abban a pillanatban lehetőségünk nyílik arra, hogy ezen változtassunk.

Mik lehetnek a jelei és okai az önszabotázsnak?

Az önszabotálást tekinthetjük összetett viselkedésnek, amelynek hatására halogatunk, irreális elvárásokat támasztunk, vagy megmagyarázzuk azokat a viselkedéseket, amelyek meggátolnak bennünket az életben való előrehaladásban. Abban a pillanatban, amikor szinte aha-élményként rájövünk, mi a mozgatórúgója ezeknek a mechanizmusoknak, milyen mintát követünk – tévesen, nos, akkor indul a fejlődés.

Félelem a kudarctól

Vannak, akikre a kudarc gondolata is bénító hatással lehet, akik szinte mindent megtennének, és legtöbbször meg is tesznek, hogy azt elkerüljék. Azonban a kockázatvállalás hiánya oda vezet, hogy a várt siker is elmarad. Ahogy az ismert mondás tartja: „Kockázat nélkül nincs siker.” Eszembe jutnak a gyerekeim, akik örömmel méretik meg magukat, vállalva azt is, hogy fennáll a vesztés (kudarc) lehetősége is ilyenkor, mégis belevágnak, próbálkoznak, és túllépnek önmaguk lehetséges korlátain. Azonban látok olyan gyerekeket is, akik már kiskorukban kivonják magukat az ilyen helyzetekből, mert nem vállalják a kockázatot, az esetleges kudarc lehetőségét. Felnőttként pedig még erősebb tud lenni ez a jelenség. Benne ragadni olyan élethelyzetekben akár évekig, ahol nemhogy növekedésre nincs lehetőség, de még regresszió is felléphet.

Alacsony önértékelés

Ki ne találkozott volna már olyan személlyel, akiről tudta, hogy sokra viheti az életben, hogy a kvalitásai egy szép ívű életútra predesztinálhatják, ám a sokadik érettségi találkozón szembesül azzal, hogy az illető nem fejezte be egyetemi tanulmányait és olyan munkát végez, ami messze alatta van annak, amire hivatott lehetne. Vannak, akik kételkednek saját képességeikben, nem is gondolják magukról, hogy sikeresek lehetnek – alacsony az önértékelésük. Ez vezethet az olyan önszabotáló cselekvéshez, mint például az alulteljesítés, vagy önmaga elhanyagolása. Minél alacsonyabb az önértékelés, annál mélyebbre lehet csúszni az önszabotálásban.

Negatív hiedelmek

Jól emlékszem, amikor az első önálló reziliencia workshopomon a résztvevőket egy idő után figyelmeztetnem kellett, hogy figyeljenek oda a mondatkezdéseikre. Amikor egy-egy témában hozzákezdtek a saját gondolataik megosztásához, a legtöbben így indítottak: „Nem tudom/nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó válasz, de úgy gondolom, hogy.” Kértem őket, adják meg maguknak a bizalmat és amikor saját érzéseikről, gondolatairól beszélnek – gyakran alapos megfontolás után –, vállalják ezt és kerüljék a tagadószavas mondatkezdést.

„Nem vagyok elég jó” vagy „Nem érdemlem meg a boldogságot” – az ilyen gondolatok is az önszabotáló viselkedéshez vezethetnek. Vannak, akiknek ezek a hiedelmei gyerekkori tapasztalásból fakadnak, és ez úgy hathat, hogy mintegy önkorlátozással megvonja a pozitív célok elérésére való törekvést.

Félelem a sikertől

Ahogy a kudarctól, úgy sokan a sikertől, a boldogságtól félnek. Mi lesz, ha rám talál a boldogság, és felelősséget kell vállalni azért az életért, amit sikeres emberként kell élni. Ennek elkerülése érdekében a lehetőségek szinte végtelen tárházát képesek bemutatni, csak hogy sikertelenségre legyenek ítélve – önmaguk által.

A megfelelő érzelemszabályozás hiánya

Azt gondolom, mindannyiunk környezetében vannak olyanok, akik nagy lendülettel, szinte indulatból hoznak meg döntéseket, amelyek ugyanezzel az energiával válnak köddé, vagy torkollnak olyan végkifejletbe, ami aztán vállalhatatlan az adott illetőnek. Sajnos ezek az indulatból, vagy dühből hozott döntések nem járulnak hozzá a hosszútávú célok eléréséhez és ez önszabotálható mintákhoz vezethet.

Perfekcionizmus

„Addig kell csinálni, amíg tökéletes nem lesz.” Én azt gondolom, ez gyakran azonossá válik a halogatással. Ugyanis a vágyott, tökéletesnek gondolt célt nem mindig sikerül elérni, mert gyakran irreális. És így bele lehet esni abba a csapdába, hogy a sikertelenség – mivel eleve elérhetetlen cél került kitűzésre – magával hozza az önbizalomhiányt, hiszen nem sikerült elérni a kitűzött (elérhetetlen) célt.

Mit gondolnak mások?

Mi történik, ha hibázok? Mit szólnak a többiek? Mit mond majd a férjem, a szomszéd, az anyám, a barátom, a gyerekem és még sorolhatnám. Szinte fojtogatóan hathat a gondolat, hogy az esetleges sikertelenség következtében a környezetünk úgy ítél meg, mint aki kudarcra van ítélve. A kudarckerülés pedig magával hozhatja a cselekvés teljes elmaradását, és ezáltal kizárja a lehetőséget, hogy akár a saját hibánkból, de tanuljunk és fejlődjünk.

Önmagunk ellen dolgozva – az önpusztító viselkedés rejtett mintái

Sokszor észre sem vesszük, hogy bizonyos szokásainkkal valójában saját magunkat akadályozzuk. Az önpusztító viselkedések nem mindig látványosak, inkább alattomosan lopakodnak be a mindennapjainkba, és hosszú távon gyengítik az önbizalmunkat, megnehezítik a kapcsolatainkat, sőt még a karrierünket is visszafoghatják.

Ilyen például a halogatás. Amikor újra és újra eltolunk feladatokat, legtöbbször nem lustaságból tesszük, hanem azért, mert félünk a hibázástól vagy attól, hogy nem leszünk elég jók. A gond csak az, hogy így a dolgok felhalmozódnak, és egyre nagyobb stresszt okoznak. Hasonlóan romboló hatású a túlzott önkritika is: ha a belső hangunk állandóan azt suttogja, hogy nem vagyunk elég jók, akkor hiába érünk el sikereket, képtelenek vagyunk igazán örülni nekik.

Sokan küzdenek a másoknak való túlzott megfelelési vággyal is. Ez kezdetben úgy tűnhet, mintha csak segítőkészek és együttműködők lennénk, de ha közben teljesen háttérbe szorítjuk a saját igényeinket, akkor egy idő után kimerülünk és neheztelni kezdünk. Ugyanez igaz a tanult tehetetlenségre: ha valaki sokszor él át kudarcot, könnyen kialakulhat benne az érzés, hogy úgysem számít, mit tesz, mert nincs befolyása az eseményekre. Ez pedig teljesen el tudja venni a lendületet és a kezdeményezőkészséget.

Vannak, akik menekülési stratégiaként kockázatos viselkedésekhez fordulnak: például túl sokat költenek, alkoholhoz nyúlnak vagy más módon próbálják enyhíteni a feszültséget. Bár ezek rövid ideig adhatnak megkönnyebbülést, hosszú távon csak súlyosbítják a problémát. Előfordul az is, hogy valaki tudattalanul szabotálja a saját kapcsolatait. Félelemből – hogy ne utasítsák el, vagy hogy ne legyen kiszolgáltatott – eltávolodik másoktól, konfliktusokat generál, és ezzel éppen azt a közelséget rombolja le, amire valójában vágyik.

És persze sokan egyszerűen elhanyagolják az öngondoskodást. Kevés alvás, rendszertelen étkezés, mozgáshiány – mind olyan dolgok, amelyek eleinte apróságnak tűnnek, de idővel teljesen kibillenthetnek bennünket az egyensúlyból.

Az első lépés a változás felé az, hogy tudatosítjuk magunkban ezeket a mintákat. Amint felismerjük, hogy melyik viselkedés tart vissza bennünket, máris lehetőségünk nyílik másképp cselekedni, és fokozatosan egészségesebb, támogató szokásokat kialakítani.

Ahogy látható, az önszabotáló szokások észrevétlenül is képesek aláásni a mindennapjainkat. De nemcsak egyéni szinten van hatásuk: erősen befolyásolják azt is, hogyan kapcsolódunk másokhoz.

A következő részben arról írok, hogyan jelenik meg az önszabotázs a kapcsolatainkban, és hogy ez milyen következményekkel járhat.